II.

MIÉRT IS VAGYOK ATLÉTICOS

Hideg, téli délután volt valamivel karácsony után. Madrid egyik kerületében, Dehesa de la Villában vacsoráztunk, ahol a nagyszüleim éltek és a vacsora közben valaki megkérdezte, hogy: „Megnézhetjük az Atlético meccset?”

Hazai pályán játszottak Compostela ellen. Ez volt számunkra a tökéletes mérkőzés, az Atletico színei iránt érzett elkötelezettségünket is mutatta, de egyben hazai vonatkozású is volt – édesapám a galíciai Santiago de Compostela melletti kis faluból származik, mely Spanyolország észak-nyugati részén található. Nagyapám, Eulalio és apám kezdtek el a meccsről beszélni, és a következő pillanatban már azon kaptam magam, hogy a családi autó hátsó ülésén ülök, biztonsági övvel a mellkasomon és a Manzanares folyó partjára tartunk – Arganzuela kerületbe, ott áll ugyanis a Vicente Calderón stadion.

Nem csak egy átlagos nap volt számomra. Ekkor láttam először élőben az Atlético Madridot. Nagyapám – akitől ösztönzést kaptam, ha az Atléticonak való szurkolásról volt szó – , apám és én három jegyet vettünk, hogy megnézzünk egy csapatot mely nem éppen nyújtott egyenletes teljesítményt. 1995. január 15-én, délután 5-kor kezdődött a meccs és 1:1-re végződött. A Compostela csapatában játszó Abadía lőtte az első gólt, majd „Vonat” Valencia, a mi kolumbiai középcsatárunk egyenlített. Emlékszem láttam játszani Caminerot, Simeonet, Solozábalt és Lópezt... az ő nevükhöz fűződik a következő évi történelmi duplázás.

A stadiont nem elkeseredetten hagytam el. Hideg volt, nem voltak nagy izgalmak és a lelátókon uralkodó lapos hangulat sem segített. A döntetlen azt jelentette, hogy úgy távoztam a stadionból, ahogyan érkeztem, nem igazán kapott el a hév.

Mégis minden nappal egyre boldogabb lettem, hogy az Atléticot választottam. Gyorsan atléticová váltam, mint nagyapám. Éreztem. Néhány hónappal azután, hogy 10 évesen láttam az első meccset, 1995 júliusában próbálhattam ki először, hogy milyen náluk játszani. Korábban a fuenlabradai Rayo 13 nevű csapatnál fociztam. Feliratkoztam és kiválasztottak a próbajátékra, ahová apám és bátyám, Isra is elkísért. A Madrid déli kerületében, Las Águilasban található Parque de las Cruces kavicsos pályáján tartották a kiválasztót. Egy nyári szombat délután volt, 3 óra. Apám aznap korábban már elautózott oda, hogy megnézze magának a terepet, nehogy eltévedjünk, de így is pár órával korábban érkeztünk.

„Kiválasztottak.” - mondta rezzenéstelen arccal. „Hat gyereket választottak ki, és te vagy az egyik közülük. Szeptember első hetében a Colegió Amorós nevű iskolába kell menned még egy próbára, megerősítésképp.” (kép aláírás)

A kiválasztó abból állt, hogy két 11 főből álló csapat lejátszott kétszer húsz percet. Rengeteg gyerek volt és nem túl sok idő. Nem éppen ez volt az ideális módja, hogy az ember megmutassa tudását, de nekem jól ment. Sok gólt lőttem és elégedett voltam azzal, ahogy játszottam. Néhányan a klub legendái közül is ott voltak azok közt, akik kiválasztották a gyerekeket, olyan emberek, akikkel később évekig együtt edzettem, mint Víctor Peligros és Manolo Briñas. A próbajáték végén azt mondták a kiválasztott gyerekek nevéből álló listát augusztus közepén elküldik a Calderónba. Nem reagáltam túl, sőt. Annyi évesen nem riasztott a kudarc. Ha nem választottak volna ki, egyszerűen visszatértem volna a környékre focizni, boldogan, ahogy mindig is tettem.

Telt múlt az idő és a galíciai családi nyaralás miatt nem tudtunk beugrani a Calderónba, hogy megnézzük kiválasztottak-e. Apám úgy döntött felhívja a klubot, hogy kiderítse. Ő volt az, aki átadta nekem a jó hírt, de nem úgy, ahogyan gondoltam volna.

„Kiválasztottak.” - mondta rezzenéstelen arccal. „Hat gyereket választottak ki, és te vagy az egyik közülük. Szeptember első hetében a Colegió Amorósba kell menned még egy próbára, megerősítésképp.”

Ez a hely nagyon közel volt ahhoz, ahol az első kiválasztót tartották és itt találkoztam másodszor Brinas „professzorral”. Ő később nagy szerepet játszott a fejlődésemben. A második próbajátékon is jól szerepeltem és 11 évesen hivatalosan is csatlakoztam az Atlético Madrid ificsapatához, ami Spanyolországban az U12-es, ún. alevín szintnek felel meg. Egy Manolo Rangel nevű úr volt az első edzőm.

1995 szeptemberében óriási lépést tettem: ezt megelőzően a fuenlabradai Rayo 13-nél fociztam, most viszont egy nemzetközi tornára utaztam Belgiumba az Atlético Madriddal. Már akkor izgatott voltam, mikor anyámmal elmentünk tisztasági felszerelést venni a brüsszeli útra. Korábban hozzá voltam szokva, hogy sárosan hagyom el az edzőpályát, és otthon letusolok. Az Atléticoban minden sokkal szervezettebb volt. Minden megváltozott. Ezen a tornán játszottam először idegenben. Azelőtt nem utaztam még sehova a szüleim nélkül és külföldön sem voltam még soha ezelőtt. Most viszont repülőre szálltam, több napra elkéredzkedtem a suliból és pályára léptem az Anderlecht, a Feyenoord és a Borussia Dortmund ellen. Hazatérve 3 hét edzés várt ránk a Madrid déli részén, Usera kerületben található Orcasitasban, és hamarosan minden szombaton meccs volt. Megélhettem az álmomat.

Jóval az Atlético Madridhoz való szerződésem előtt, még annál a bizonyos Caldéronban töltött hideg délutánnál is korábban eldöntöttem már, hogy az én színem a piros-fehér. Gyerekként mindenki próbálja a szüleit követni, velük együtt jár meccsekre és az ő csapatukhoz kötődik, vagy magával ragadja a család futballszenvedélye. Ha a szülőknek nincs kedvenc csapata nehéz lehet a választás – hacsak nincs egy példaképe az illetőnek, egy sztárjátékos akit követ, ez segít dönteni.

Hét éves koromig nem voltam biztos benne, hogy melyik lesz a csapatom.Az iskolában majdnem mindenki Real Madrid szurkoló volt és nagyapám, Eulalió emiatt panaszkodott leginkább. Elmagyarázta nekem szépen, türelmesen, hogy miről szól az, ha valaki atlético. Elmesélte milyen különleges érzés járja át a klubot. A játékosokról nem beszélt, arról mesélt, hogy mit jelent az Atlético címert a mellünkön viselni, a medvés, eperfás emblémát, ami a várost szimbolizálja. Kifejtette, hogy a klub milyen értékeket képvisel, és képviselt a 100 éves történelme során: a kemény munka, az alázatosság, az áldozat, amit hoznak, a szerencsétlenségek sora; a Real Madriddal szembeni ellenállás és mesélt nekem a város futball-legendáiról is...

Az Atlético is egy nagy klub, de más szempontból. Az Atlético Madrid azt jelenti, hogy folyamatos harcban állnak az esélyekkel, atléticonak lenni pedig annyit tesz, mint soha fel nem adni, mindig a végsőkig küzdeni. Az Atlético Madrid egyedül van, folyamatosan küzd a testülettel, a nehéz utat járja. Emberek a hatalom ellen. Ezért lesz nagyapám mindig is atlético. És ezért leszek én is az.

Mi, Atlético drukkerek tisztában vagyunk azzal, hogy óriási a különbség a két madridi csapat közt. A Real Madridot tartják a 20. század legjobb csapatának és az ő árnyékukban élni hihetetlenül nehéz. De én büszke vagyok arra, hogy az Atléticonak szurkolok. Nehéz, mert nem lehet a folytonos győzelmeknek örülni, de ezt az utat választottam. Soha nem tántorítottak el kétségek. Mindig elkötelezett voltam. A mi sikereink a mieink és csak a mieink, mindet magunk értük el. Így lesznek még kézzelfoghatóbbak.

Nem érdekelt, hogy az iskolában Real Madrid fanokkal voltam körülvéve. Akkoriban ketten álltunk ellen a trendnek: én és egy Espanyol drukker a többi 28 madridistával szemben. Na és akkor ha vesztettünk? Hamarosan jött egy meccs, amit viszont megnyertünk. Nem csak a Real Madrid esetében volt így: figyelmem kívül hagytam apám befolyását, és hátat fordítottam a Deportivo de La Coruñának is. Ez volt a SuperDepor időszaka, amikor a Deportivo volt a legfontosabb klub Galíciában, Spanyolország szenzációja. Arsenio Iglesias edzősködése alatt olyan játékosok játszottak ott, mint a brazil Bebeto és Mauro Silva, na meg Liaño, Fran, Manjarín, Aldana és Djukic. 9 évesen kaptam egy Deportivo mezt, de már akkor tudtam, hogy a végzetem piros-fehér és nem kék-fehér.

Csodálatos volt az első évem a klubnál. Nem csak annak az alevín csapatnak volt része sikerekben, amiben játszottam, de a nagycsapatnak is. Radomir Antic idején volt a történelmi duplázás, a Barcelona legyőzésével elnyerték az FA-kupa spanyol megfelelőjét, a Királykupát, majd a bajnokságot is megnyerték miután a szezon utolsó játéknapján a Calderónban megverték az Albacetét. Az összes ifijátékos jegyet kapott a meccsre, és együtt ültünk a stadionban. Apám 20 percnyire parkolta le a kocsit – mivel mindenki, aki már valaha is járt ott, tudja, hogy képtelenség közelebb parkolni a Calderónhoz autóval - és a pályához vezető út elég érzelmesre sikeredett. Mindenki olyan izgatott volt. Érződött a levegőben a remény, ahogy elmentünk a sálakat, mezeket, italt, rágcsálnivalót és édességet árusító standok mellett. Érezni lehetett, hogy valami különleges fog történni.

Nem könnyű az első csapatba bekerülni. Azok közül, akik velem együtt kezdték az Atléticoban ma már csak a Getafében játszó Manu del Moral, a mallorcás Molinaro és a Sporting Gijónban focizó Raúl Cámara játszanak az első ligában. Ahogy telik az idő, egyre inkább rádöbben az ember, hogy milyen fontos az, hogy olyan edzőnk legyen, aki bízik a fiatal játékosokban és van mersze betenni őket a csapatba, ha van esélyük, hogy bekerüljenek persze.

„Páratlan élmény volt Zidane ellen játszani. Rendkívüli és utánozhatatlan játékos; minden amit tett különleges volt.”(kép aláírás)

Természetesen az is segít ha a média az oldaladon áll és kész, hogy segítsen, amikor először lépsz pályára, előny, ha nem kapod rögtön a kételkedést, amit egy nagynevű játékos kapna. A klubra nehezedő teher viszont nagyon megnehezíti, hogy az ificsapat játékosai időt kapjanak a játékra és a beilleszkedésre. A klubok számára az a legjobb, ha az első csapatba kulcsjátékosokat igazolnak, majd a megmaradt helyeket a feltörekvő fiatalok segítségével töltik ki. Az igazság azonban az, hogy a klubok akkor fordulnak a helyi neveltetésű tehetségekhez, ha a szükség úgy tartja és nyomás alatt vannak, vagyis ha rosszul mennek a dolgok. Jobb lenne, ha akkor fordulnának az ifijátékosokhoz, ha a klub helyzete jó, és így azok esélyt kapnának arra, hogy bejátsszák magukat a csapatba, de ez ritkán fordul elő. Ha jól áll a csapat szénája, nincs nagy szükség felhozni egy ifit. Ha az Atlético Madrid nem a másodosztályban szerepelt volna biztos vagyok benne, hogy több időbe tellett volna, hogy megkapjam az esélyt.

Van sok nagyon tehetséges feltörekvő fiatal Angliában, de úgy gondolom sikeresebbek lehetnének, ha lenne egy erős tartalékbajnokság. A Liverpoolban két tökéletes példánk van erre: Steven Gerrard és Jamie Carragher a klubon belül törtek fel és a nemzeti tizenegyben is játszottak. Vannak mások is: Wayne Rooney, aki az Evertonban kezdte, Giggs és Beckham a Manchester Unitedben és John Terry a Chelseaben. A legnagyobb csapatok egyre több és több pénzt fektetnek az akadémiába, mert tudják, hogy van egy dolog amit pénzen nem lehet megvenni: azoknak a játékosoknak a lelkesedését és elkötelezettségét, akik gyerekkoruk óta a klubban vannak.

„Nem volt olyan szerencsém, hogy a példaképemmel, Kikoval együtt játszhattam volna. Amikor az Albacete ellen feljöttem, akkor pont őt váltottam. Nagy csalódás, hogy soha egy percet nem játszhattam együtt vele.” (kép aláírás)

Saját fordítás.