III.

BEMUTATKOZÁSOM

Minden egy szempillantás alatt történt, olyan gyorsan, hogy szinte észre se vettem. Debütáltam profiként. Egy meleg májusi reggelen játszottam az első pár percemet Atlético Madrid játékosként. 17 évesen, 2 hónaposan és 7 naposan valóra vált az álmom.

Majd hét évvel azután a bizonyos Parque de las Cruces próbajáték után megtettem az első lépéseimet játékosként a Vicente Calderónban. Az utolsó 26 percre jöttem fel a másodosztálybeli Atlético-Leganes meccsen – abban a bajnokságban, ahová lecsúsztunk az előző nyáron, és abban, ahonnan menekülni próbáltunk a 2000-2001-es szezon utolsó, kaotikus heteiben. Az érzelmes pillanatot követően, miután felhúzhattam a piros-fehér mezt, hátán a 35-össel; letusoltam, visszavettem az Atlético melegítőm és ekkor adtam életem első sajtótájékoztatóját a Calderón lelátói alatt található sajtószobában. Amikor elhagytam a stadiont még mindig a fellegekben jártam. Kisétáltam egyedül a 6-os kapun és elkezdtem keresni apámat, aki a szokásukhoz híven a játékoskijáró előtt várakozó fanok közt állt. Körülbelül délután 3 volt és korgott a hasam, megéheztem. Pár méterrel arrébb ott vártak a szüleim és a testvéreim a kocsi mellett. Együtt elmentünk, hogy a város déli részében található pláza éttermében együnk, nem messze attól a helytől ahol éltem, Fuenlabradától. Reménnyel teli családi ebéd volt – mi lenne ennél jobb mód arra, hogy megünnepeljük a bemutatkozásom? Visszanézve látom magam ahogy ettem, kikapcsolódva, továbbra is Atlético melegítőben. Az első meccsemről sétáltam el a Calderónból, de emlékszem a nyugalomra, az egésznek a békességére. Senki sem ismert fel. Nem voltam a „szurkolók kedvence”; csak egy névtelen kölyök voltam az ificsapatból, aki remélte, hogy egy nap befut az Atléticoban.

Csendes vasárnap délután volt, a telefon sem csörgött, sziesztáztunk, majd elmentünk egy esti sétára ugyanazokkal a szomszéd gyerekekkel, mint mindig. Ugyanaz a park, ugyanazok az emberek, és ugyanaz a látvány visszahozott a valóságba. Szinte szárnyaltam, mióta Paulo Futre felhívott, az a portugál középpályás, aki a Porto, az Atlético Madrid, a Benfica és a Milan játékosa is volt, majd a mi sportigazgatónk lett az azt megelőző 6 hónapban. A feladata az volt, hogy visszajuttasson minket az első osztályba. Futre amint a pályára lépett mindig egy spanyol-portugál keverék nyelven kezdett el beszélni, és hétfőn felhívott, hogy elmondja, mik a klub tervei a 2002-2003-as szezonra. Elérhető közelségbe került a feljutás és Paulo közölte, hogy szeretné, ha szerdán már az első csapattal kezdenék el edzeni, hogy tapasztalatot szerezzek a jövőt illetően. Azt is szerette volna, ha a nyári előszezonban a nagycsapattal edzek, majd a B csapatba térek vissza és a spanyol másodosztály B-ben lépek pályára.

Először nem voltam oda az ötletért. Három nyár telt el, hogy nem pihenhettem és már nagyon vártam a következő hetet. Galíciába készültem, hogy eltöltsek néhány napot nagyszüleimnél és a barátaimmal leugrottunk volna a partra. A nagycsapat pihent a Paulóval való beszélgetést követő nap, én viszont nem tudtam kikapcsolni. Telt az idő és végül eljött a nagy nap.

Apám elkísért az Atlético majahondai edzőpályájára, mely Madridtól 15 km-re észak-nyugatra található – nem utolsósorban azért, mert még nem voltam elég idős a vezetéshez. Ideges voltam, mikor az első csapat öltözői felé vettem az irányt, lehajtott fejjel, csendben haladtam le a lépcsőn. Még mindig korán volt, de már forróság. Épp hogy be akartam lépni az öltözőbe megláttam Fernandót, egy kapust, aki ugyanabban az ificsapatban játszott, mint én. Behívták az edzésre, amit Carlos García Cantarero tartott, aki az azt megelőző négy hétben volt a nagycsapat trénere. Miután láttam “Ferdy”-t egy kicsit megnyugodtam, lassan, óvatosan sétáltunk be az öltőzőbe. Ramón, a mezekért felelős alkalmazott már ott volt, hogy üdvözöljön minket. “Gyerünk, fiúk!” - mondta, “ez itt az Atléti!” Nem tudtuk, hogy mit csináljunk, hova menjünk, tehát megmutatta, hogy hol öltözzünk át és odaadta a mezeket. Még így is volt egy óránk az edzés kezdetéig.

Idegesen kezdtem el az első edzésemet az Atlético Madridnál és alig szóltam pár szót. A hétvégi, Leganés elleni meccsre készültünk és ahogy körbenéztem láttam Kiko Narváezt, gyerekkori példaképemet, azt az embert, akire mindig is hasonlítani akartam, és egy csapat más ismerős arcot is észrevettem Toni Muñoz, Juanma López, Santi Denia, és Roberto Fresnedoso formájában, akik mindannyian a duplázó bajnokcsapat tagjai voltak, valamint Carlos Aguilerát is felfedeztem, aki a klub történelmi nagyjai közé tartozott. Mindegyikükre idegesen pillantottam. Az edző köszöntött, csakúgy, mint a kapitányok: Muñoz, López és Kiko. Majd újoncként edzettem, kész arra, hogy megragadjam az alkalmat. Amikor vége lett és az öltőzőben voltam, akkor már nyugodtabban éreztem magam. Segített, hogy José Juan Luque, Iván Amaya és Sergio Sanchez – akiket hozzám hasonlóan a Bahía Internacional képviselt – egy percre sem hagytak egyedül. Figyeltek rám és a viccelődéseik is segítettek a beilleszkedésben. Aztán jó hírt kaptam, mikor Cantanero azt mondta: „Gyere vissza holnap!”

Olyan gyorsan történtek a dolgok, hogy alig volt időm bármit is tenni, el se tudtam gondolkodni rajta, hogy mi is történik. Nem álltam le, mióta Spanyolország megnyerte az U16-os EB-t Angliában. Azt követő héten Iñaki Sáez behívott az U19-be, hogy játsszak Portugália ellen a visszavágón, miután az első meccs 1:1-es döntetlen lett. Gólt lőttem Oscar Gonzálezhez hasonlóan, aki jelenleg a görög Olympiakosban játszik, és 2:0-ra nyertünk. Visszautaztunk Spanyolországba, de alig volt időm kipakolni már indulni is kellett, ezúttal Sevillába az Atlético ificsapatával a Spanyol Kupára. És ezután rögtön kaptam Futrétől a hívást... Ez mind alig két hét alatt. Aztán felkerült a nevem az első csapat listájára, úgy fejeződött be ez a két csodálatos hét, hogy a Vicente Calderónban fociztam.

Négy edzés után, García Cantarero berakott a Leganés elleni keretbe. Mikor az utolsó edzés befejeződött Antonio Llarandi, az egyik mezfelelős megkérdezte, hogy hazavigyen-e, mivel ő is Fuenlabradában lakott, ez sokat segített. Így könnyebb volt a többiekhez csatlakozni a hotelben, ahol a meccs előtt megszálltunk és persze lehetővé tette apám számára, hogy aznap ne neki kelljen mindenhova fuvaroznia. A busz a város központjában található hotelbe vitt minket, itt töltöttük az éjszakát – a debütálásom előtti éjszakát – és innen érkeztem Antonioval a Calderónba.

Visszaemlékeztem két héttel korábbra, amikor az Atlético drukkerek Sergio Torres előtt fejezték ki tiszteletüket, és arra, hogy tagja voltam a Sheffieldben Európa-bajnokká avatott U16-os spanyol csapatnak. Meghívtak minket a tiszteletbeli kezdőrúgásra a Calderónba az Atléti Sevilla elleni meccsére, majd a lelátókról követtük végig a mérkőzést. Nem olyan rég történt, de úgy éreztem, hogy ez mind a múlté. Egyre közelebb voltam az első csapatban való bemutatkozásomhoz.

Carlos Peña, az Atlético megbízottja egy másik áttörni készülő ifijátékossal, David Cubilloval rakott egy szobába. „Cubi” már bemutatkozott a nagycsapatban néhány hónappal korábban. Ő volt a tökéletes szobatárs: valaki, aki már keresztülment ugyanazon a folyamaton, amin most én készültem keresztülmenni. És bár hihetetlennek tűnhet, közel sem voltam ideges, nyugodt voltam. Nem éreztem a felelősség súlyát; az a csapatkapitány terhe volt, nem az enyém. Tudtam azt is, hogy a padon fogok ülni. Még a kezdési időpont is segített, hozzá voltam szokva a napközbeni kezdéshez. Egy csoda volt a kiválasztottak közt lenni, de elég kipihent voltam, ha hiszik, ha nem, úgy aludtam, mint a bunda. Már az is kitüntetés volt, hogy ott lehettem, tehát nem volt min idegeskedni, görcsölni, ami ébrentartott volna. Semmi sem aggasztott.

Elfoglaltam a helyem a kispadon és megkaptam az első adag szurkolói tapsot Atlético játékosként. Közülük valónak éreztem magam, csak annyi volt a különbség, hogy rajtam a saját mezem volt. Egy újabb atlético az ificsapatból, egy újabb feltörekvő kölyök – csakúgy, mint Cubillo, López, Zahínos és Carlos Aguilera ugyanabban a szezonban. Ez jól hangzott. A szurkolók támogattak, bíztattak. Közben zajlott a meccs: 0:0-val vonulhattak félidőre. A második játékrész kezdetén Cantanero elküldött melegíteni. Ahogy a partvonal mellett futottam, a fanok megint meleg ovációval köszöntöttek, ezúttal még nagyobbal, mint a meccs előtt. Miközben nyújtottam az Atléti előrehúzódott, de nem tudtak gólt szerezni. 10 perc telt el és az edző magához hívott, ideje volt, hogy felmenjek. De ahogy készülődtem Luque belőtte, ezzel 1:0-ra hozva és az edző meggondolta magát, visszaküldött a partvonal mellé melegíteni. Ahogy visszafordultam a déli alapvonal felé, láttam, hogy a szurkolók ünnepelték a találatot, de ez nem akadályozta meg egykettejüket abban, hogy neki ne veselkedjenek az edzőnek, amiért olyan sokáig nem küldött fel engem. Pár perccel később – nem tudom mennyi volt pontosan, de éveknek tűnt – az edző megint magához hívott. Ezúttal nem volt visszaút. Ezúttal tényleg felmentem. Atlético Madrid játékosként készültem meghajolni.

Ahogy megöleltem a gólszerzőt és a helyére bekocogtam egy furcsa érzés futott rajtam végig. Felnéztem a stadionra, emlékszem arra gondoltam: milyen hatalmas. Fel-fel pillantottam a lelátókra, ahol szurkolóként álltam és azt gondoltam: „Itt vagyok, amiről mindig is álmodtam.”

De nem volt idő bámulászásra vagy holmi céltalan ábrándozásra. Hamar rájöttem, hogy a profi foci irama és intenzitása sokkal nagyobb bármi másnál. Nyeréshez voltam szokva az ificsapatban. Kértem a labdát, helyezkedtem érte, de a csapattársaim nem találtak meg. Egészen addig, míg Juan Gómez nem sprintelt vagy 20 métert és adta be nekem. Ekkor értem először labdába. Nem nagyon vettek be a játékba, mert ismeretlen voltam, még a saját csapattársaim számára is. A két legkiemelkedőbb mozzanat az volt, amikor háttal a kapunak lekezeltem a labdát szabadrúgást kiharcolva ezzel, illetve egy löbbölés, ami sokkal magasabbra ment, mint akartam. Az Atlético 1:0-ra nyert, de nem éreztem részesnek magam a győzelemben. Talán még nem jutott el teljesen az agyamig, hogy többé már nem csak egy szurkoló vagyok.

Hat nappal később az Albacete ellen is betettek a keretbe. Nem volt nagy meglepetés. Félig-meddig számítottam rá, hogy betesznek a közép-spanyolországi La Manchába utazó keretbe, mert a Leganés ellen sok lapot szedtünk össze, és néhányakat el is tiltottak. De ugyanakkor számítottam arra is, hogy azt mondják elmehetek nyaralni, kikapcsolhatok, nem kell a nagycsapattal törődnöm. Megint olyan találkozó jött, amin muszáj volt nyerni a felkerülésért való harcban. Az Atlético három meccset nyert és egyet hozott döntetlenre, mióta Cantarero átvette a csapatot, és még három hét volt a szezon végéig. Megint a padon kezdtem és Kiko helyére jöttem fel.

Utólag visszanézve nagyon bosszantó, hogy soha nem volt esélyem a példaképemmel együtt játszani. Nem léptem vele egy időben pályára, egy percet sem játszottam mellette, bár azt legalább elmondhatom, hogy egy öltözőnk volt és a csapattársam volt egy rövid ideig. 17 perc volt még hátra, amikor becseréltek és olyan szerencsés voltam, hogy a sok rojiblanco előtt lőhettem gólt, az albacetei Carlo Belmonte stadion lelátói teli voltak Atléti drukkerekkel.Ivan Amaya keresztlövése kényszerített arra, hogy felfussak, lerázzam a védőt és elérjem a labdát. Befejeltem a kapu másik felébe, Valbuenán túl, rá a kapufára, majd a hálóba.

A győzelem egy igazi esélyt adott, hogy felkerüljünk az első ligába, már csak két hét volt hátra. A Betisszel és a Tenerifével kellett megbirkóznunk, melynek egy bizonyos Rafa Benitez volt az edzője. Az a gól mindent megváltoztatott számomra. Hirtelen én voltam a sztár. Újságírók és fotósok vettek körül. Úgy éreztem magam, mint egy film főszereplője, míg az egyik csapattársam, Hernández ki nem mentett. Fantasztikus volt a légkör az öltözőben és Kiko, aki a csapatkapitány volt aznap, odajött hozzám és átadta a karszalagot. „Egy nap a pályán fogod viselni” - mondta. „Ma kiharcoltad a jogot, hogy a pályán kívül hordd.” Olyan emlék ez, ami örökre megmarad, nagy becsben tartom a madridi házamban.

Saját fordítás.